Szeretettel köszöntelek, örülök, hogy benéztél hozzám.

Gondolkodtál-e már azon, hogy mi is az élet?

Az élet nem a tulajdonunk. Csak kölcsön kaptuk. Átutazók vagyunk ezen a földön.

Az élet egyszeri és megismételhetetlen. Az emberek többsége mégsem tudja megbecsülni ezt a fantasztikus ajándékot.

Kinek nehéz, kinek könnyű, de mindenkinek véges.

De tudsz helyette jobbat? Mert én nem. De ugye te sem. Na látod. Ezért kellene rá jobban vigyázni, értékelni, becsülni.

Mindenki rohan. Hogy miért és hová? Azt nem tudom. De egy biztos: legtöbb ember meg sem látja a szépet.

Te mikor nézted meg utoljára reggel a harmatos füvet? Ugye nem tudod.

Mikor láttad a felkelő nap sugarát kora reggel, nyugalomban? Ugye nem tudod.

Mikor hallgattad az erdőben a madárcsicsergést? Ugye nem tudod.

Mikor nézted a csillagokat a pároddal boldogan utoljára? Ugye nem tudod.

Sorolhatnám tovább, de nem teszem. Hisz ha magadba szállsz, rájössz, hogy igazam van.

Nem vigyázunk kellőképpen magunkra, a családunkra nem figyelünk úgy, ahogyan kellene, nem érünk rá a társunkkal megbeszélni a problémákat, nincs időnk megosztani az örömünket.

Pedig amit kihagyunk, azt már pótolni soha nem lehet. Az idő elszáll, és az idő kereke csak előre forog. Nem lehet hátramenetbe állítani.

Ha ma kihagyod a mesét a gyerekednek, azt már pótolni soha nem tudod. Ha nem fogod meg a kezét, amikor szüksége lenne rá, lehet, hogy holnap már késő lesz.

Bármennyi munkánk van, bármennyi elfoglaltságunk, az apró szépségeket soha nem szabad kihagyni, nem szabad mellette elmenni.

Mindenkinek nagyon nehéz ma az élet, megélhetési gondok rakódnak a családokra, az egyedülállókra. Rengeteg a beteg, a depressziós, az éhező, a hajléktalan. Ez nagyon szomorú. Tapasztaltam az utóbbi időben, hogy a beteg ember is meglátja a kórterem ablakából a szép zöld fát, meghallja a madarak csiripelését reggelente, és nem akar meghalni. Az élet utáni vágya mindennél erősebb. A depressziós, az éhező és a hajléktalan sem a halálra gondol elsősorban, hanem arra, hogy egyszer talán jobbra fordul a sorsa. A remény élteti napról napra, mert ő is szeretne még boldog lenni, szépet látni, hisz ember, és ez a hivatása. ÉLNI.

Ezért aki még teheti, gondolkodjon el azon, hogy ez az élet, amit ajándékba kapott, az olyan legyen, amire később azt mondhatja: "Én minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy a lehető legjobb legyen, hisz csak egyet kaptam belőle."

És ha nem sikerült, az már nem rajtam múlt.

ÚGY ÉLJ, HOGY MEGBÁNÁS NÉLKÜL GONDOLHASS A MÚLTRA!

Megosztás

Link: