VERSEIMBŐL

 

Ezen az oldalon néhány versem található.

Ezt az oldalt azért készítettem, hogy megmutassam, vannak olyan szituációk az életben, amikor a nem poétának született embert is megihletheti egy történet, egy gondolat, egy esemény, egy tragédia, vagy bármi más. És akár még versírásra is adhatja a fejét, akár csak azért, hogy kiírja magából a gondolatait. És lehet valaki naív költő is, ha vannak olyan festők is, akik csak úgy, ki akarják festeni a maguk szerény módján azt, amit belül éreznek, látnak. Nem feltétlenül kell mindenki művének a Sixtusi Kápolna festészetéhez, vagy Ady esetleg más világhírű költészetéhez hasonlítani. ÉN NAÍV KÖLTŐ VAGYOK, nem tanultam semmit, ami a költészet műveléséhez szükséges. Csak vagyok a világban, csak leírom a magam szerény módján amiről úgy gondolom, hogy érdemes.

Verseimből jó néhány a www.poet.hu oldalon is megtalálható  

 

 

 

H. Lakatos Margit         szerzői név alatt.

 

A versek utánközlése csak az engedélyemmel történhet!

 

ELHAGYOTT GYERMEK IMÁJA

 

Én Istenem, miért lettem?

E világra mért születtem?

Keserűség minden percem.

Anya nélkül mivé lettem?

 

Gyermekkorom nehéz évek.

Szülők nélkül mit reméljek?

Mit gondolok? Mire vágyom?

Kit érdekel, van-e álmom?

 

Apám s anyám két idegen.

Messze, távol fenn a hegyen.

Én a völgyben, nehéz sorban

szomorúan, gyermekkorban.

 

Ez az élet nagyon sivár.

Milyen kegyetlen a világ.

Megalkot egy csöpp gyermeket,

s nem törődik, mi lesz vele.

 

Egyedül a nagyvilágban

megyek-megyek visz a lábam.

Ez az élet oly kegyetlen,

s árva lelkem tehetetlen.

 

Jobb lenne a mennybe szállni,

angyalokkal muzsikálni.

Minden bánat messze szállna,

s nem gondolnék e világra.

 

Drága Isten fenn az égben

végy magadhoz, kérlek szépen.

Minden gondom messze menne,

s boldog lennék fenn a mennyben.

 

Kérlek Téged Égi Atyám!

Szánj meg végre, gondolj reám!

Vedd le rólam a sok terhet,

egy kis jót már megérdemlek!

 

 

KÖRFORGÁS

 

Sárguló levelek kerengnek a szélben,

rohanó léptekkel közeleg a tél.

Fekete fellegek borulnak a tájra,

mókusok serege odújába tér.

 

Zizzenő falevél kacsázva hullik le,

avarként végzi be rövid életét.

Visszatér a földbe, termékennyé téve,

s helyébe tavasszal új levélke lép.

 

Örök körforgás ez, ilyen a természet.

Lombkorona zöldül, aztán aláhull.

Száraz ágak hada marad csak utána,

s köztük a hideg tél fagyos szele fúj.

 

Didergő madarak szunnyadnak a fákon,

a szemük lehunyva, tolluk csupa dér.

Nem terem most semmi, alig van mit enni,

kegyetlen a világ, ha megjön a tél.

 

HÁLAVERS

 

Színek, miket látok,

van, aki nem látja.

Hangok, miket hallok,

van, aki nem hallja.

 

Gyalogolok, futok,

van, aki azt sem tud.

Lábai nincsenek,

se nem lép, se nem fut.

 

Lélegzek és élek,

illatokat  érzek,

reggel ébredéskor

ablakon kinézek.

 

Látom a zöld füvet

és fent a kék eget,

s hátam mögött halka,

lágyan szól a zene.

 

Istenem! Köszönöm,

hogy látok és hallok!

Mozogni is tudok,

futok, s meg sem állok.

 

Esténként imába

foglalom a neved,

teljes egészében

adtad az életet.

 

Nem kell megküzdeni

minden egyes percért.

Nekem ez az élet

így egy nagy ajándék.

 

 MIÉRT ŐT VETTED EL?

 

Terveztük a jövőt

közöset és szépet,

de a kegyetlen sors

döntött, s közbelépett.

 

Két fiatal szív, mely

egyszerre dobban,

örültünk egymásnak,

s most itt fekszel holtan.

 

Esküvőt terveztünk,

új, közös életet,

boldog, szép családot,

két-három gyermeket.

 

Jövőképet rólunk

együtt teremtettünk,

nem hagytuk, az élet

elmenjen mellettünk.

 

Mint fiatal, erős

fenyőfa a szélben

álltunk egymás mellett

mindig, kéz a kézben.

 

Mindig együtt jártunk

napsütésben, szélben,

boldogság ragyogott

mindkettőnk szemében.

 

Aki ránk tekintett

sosem láthatott mást,

két fiatal lélek

megtalálta egymást.

 

Közös úton jártunk

immáron pár éve,

szerelmünk erős volt,

s tudtuk, nem lesz vége.

 

Nem volt földi erő,

mely megtépázza azt,

halálod percében

ez nyújt nekem vigaszt.

 

Egy pillangó röpköd

mellettem a szélben,

hamvas szárnya lebben

épp a napsütésben.

 

Lelkünk is így szárnyalt

reményekkel teli,

mert a jövőt soha,

senki nem ismeri.

 

Bízva-bízik abban,

hogy az csak jó lehet,

hisz benne egy nagy érték:

feltétlen szeretet.

 

És akkor jön egy perc,

és mindennek vége.

Nem lesz közös jövőnk,

életednek vége.

 

Te Sors! Te kegyetlen!

Mit műveltél velem?

Miért tetted tönkre

eddigi életem?

 

Miért vetted el, kit

annyira szerettem?

Miért nem lehetett

mindvégig mellettem?

 

Kérdések, kérdések

tolulnak fel bennem.

Válaszok nincsenek,

háborog a lelkem.

 

Miért Ő? Miért most?

Egy boldog út elején.

És most fent a lelke

a világ tetején.

 

Sohasem tudja meg

milyen is az élet,

milyen is lehet az,

amit végig élnek.

 

 

EGY ISKOLATÁRS HALÁLÁRA

 

((( H. GYURI  EMLÉKÉRE )))

 

Miért mentél el? Hisz

volt még sok-sok dolgod.

Miért kellett mindent

szó nélkül itthagynod?

 

Miért vetted Őt el?

Miért oh, Istenem?

Miért nem volt benned

egy csöppnyi kegyelem?

 

Gyermekek, unoka

siratják most búsan.

A szívük közepén

mérhetetlen űr van.

 

Ahol eddig Ő volt,

egy üres lyuk tátong.

Könnyeik csorognak,

lelkük pedig lázong.

 

Miért Őt? Miért most?

Az advent idején.

Mikor angyal szálldos  

a szeretet egén.

 

Ismerték Őt sokan,

nem is tudni számát.

A sors neki nyújtott

igen hamar számlát.

 

Család és barátok,

ismerősök bőven

sírod előtt állnak

s nézik neved kőben.

 

Ennyi ami marad

emlékül minékünk.

Emberi lényedből

ez marad meg végül.

 

Még öreg sem voltál,

még bottal sem jártál.

A sors úgy döntött,

mégsem maradhattál.

 

Mit tehet ki marad?

Emlékeket őríz.

Osztálytársak közül

elhunyt most lett épp tíz!

 

 A  MOSOLY

 

Tudod mi a mosoly?

Görbe vonal csupán.

Szívesen viseli

minden ember magán.

 

Mosolyogj, ha lehet

reggel, délben, este.

Boldogság ragyogjon

csillogó szemedben.

 

Életed így lehet

pihekönnyű álom,

áttáncolsz majd rajta,

mint egy csodás bálon.